Kavics a cipőben

Nem tudta, mióta fekszik a földön. Halványan még emlékezett rá, hogy volt ennél jóval hatalmasabb és erősebb, de nem létezett számára az idő, mint fogalom. Végül is, időtlen idők óta egy aprócska, éles kődarab volt csupán, az erdei ösvény szélén. Békésen hevert, tette a dolgát - kavics volt a többiek között.
A futó könnyed, lendületes léptekkel futott le a lejtőn. Élvezte a fenyőerdő jellegzetes illatát, az izmai engedelmességét, az ösvény egyre nagyobb iramra buzdító kacskaringóit. Mint aki a szelek szárnyán száguld, szabad volt és boldog.
Végtelenül, határtalanul boldog.

Egyetlen pillanat alatt történt. Az imént még békésen a földön hevert, most pedig egy futócipő talpának keskeny recéi közé szorulva szakadt el a társaitól. Páni félelemmel érezte, ahogy a levegőbe emelkedik, majd rövid szárnyalás után a futó lábára pattan, hogy aztán a cipőjébe csússzon. Nem tudta, mi történik, nem értette, mi ez az egész, miért pont vele... Csak azt érezte, hogy ami eddig olyan békés és időtlen volt, most egyszeriben időre váltó lépésekké, riasztó zajokká, az éles peremeit dörzsölő szorítássá változott.
Sikítani szeretett volna - ha tudta volna, mi is az...
A futó enyhe, szúró fájdalmat érzett a lábfején.
Egy átkozott kavics - villant át agyán a gondolat, majd futás közben a combizmait megfeszítve próbálta kirúgni a cipőjéből. A kő azonban beljebb csúszott, a talpa alá. Éles fájdalom hasított bele a következő lépésnél, de nem lassított... Nem lassíthatott, hiszen alig kétszáz méterre lehetett a céltól, ahol az idejét akarta lemérni.
A fogát összeszorítva igyekezett másképp lépni, hogy csökkentse a fájdalmat.
A kavics óriási nyomást érzett. Arra gondolt, ennél nagyobb terhet már képtelen lenne elviselni, minden lépésnél úgy érezte, menten összeroppan. Már csak abban bízott, nem tart, nem tarthat sokáig, előbb utóbb porrá őrli ez a testét feszítő nyomás.
Már csak arra vágyott, hogy vége legyen mihamarabb.
Legyen vége...
Bármilyen áron.

A futó igyekezett kizárni gondolataiból a cipőjébe furakodott kavics fájdalmát, de egyszerűen képtelen volt másra figyelni. Bosszúsan váltott iramot, még nagyobb sebességgel száguldott az erdőn keresztül... Minden lépésnél a fejtetőjéig hasított a kín...
Végül nagyot fújtatva, fájdalmas arccal ért az ösvény végén álló autójához, ahol a földre rogyott, és verejtékben úszva ráncigálta le a cipőt a lábáról.
Egy aprócska, éles peremű kavics hullott ki belőle. Olyan piszkosszürke, jellegtelen.
Mozdulatlanul hevert a földön. A futó fejcsóválva nézte, majd felvette, és nagy lendülettel...
Nem, mégsem dobta el.
A tenyerében tartotta, forgatta egy darabig, aztán óvatosan a két ujja közé fogta, és a nap felé tartotta. Hunyorogva nézte, ahogy a napsugarak aranyszínű szegélyt rajzolnak az egyszerű kis kövecske köré.
Aztán teljesen váratlanul és érthetetlenül elmosolyodott. Nagyot sóhajtott, és óvatos, megbocsájtó mozdulattal a zsebébe rejtette a kavicsot.
Pár óra múlva az aprócska kődarab néhány másik kavics társaságában, egy könyvespolcon pihent, gondosan megtisztítva a rátapadt portól, sártól.

Béke volt és nyugalom.
Ez lehet a Mennyország - gondolta magában...
Majd újra az időtlenségbe merült.