Zserbó

- Ezt mégis hogy képzeli?! Az utolsó két zacskó kristálycukrot lopja ki a kezemből?! Meghökkenve álltam a Penny polcai közt a többi vevővel együtt, és a felcsattanó veszekedés felé fordultunk. Két hajlott hátú, madárcsontú nénike feszült egymásnak, a bevásárlókocsikat harci szekérként lökdösve egymásnak.
- Én kezdtem el hamarabb lehajolni érte, csak az én hátam fáj, ezért voltam lassabb! - kiabálta az egyik.
- Már a kezemben volt, mikor maga ideért! - csattant fel a másik.
- Adja vissza a cukromat! Megígértem az unokámnak, hogy őzgerincet sütök! Meg zserbót is! Odaléptem, szinte egyszerre az egyik kétségbeesett eladólánnyal. A "cukortalan" nénihez fordultam:
- Tessék nyugodtan kifizetni a többi árut. Az én autómban van két kiló cukor, azt szívesen odaadom a parkolóban. A néni kiáltásra nyílt szája lassan becsukódott, és elkerekedett szemekkel bámult rám. Megnyugtatóan mosolyogtam rá:
- Odakint megvárom.
- Fiatalember... Megyek magával - mondta meglepetten, és zavartan tolni kezdte mellettem a szegényesen pakolt bevásárlókocsit. A másik néninek - a cukrosnak - is köszöntem, majd az előbbivel a pénztárhoz mentünk. Amíg a szalagra pakolt áruink a pénztároshoz értek, a néni a karomat fogta, és úgy bámult rám, mintha a Vatikán aranykészletét ígértem volna neki...

Egymás után léptünk ki a parkolóba. A néni a bevásárlószatyrát a bicikli kormányára akasztotta, és mentegetőzve, hálálkodva kísért az autóig. A csomagtartóból elővettem a két kiló cukrot, amit még múlt héten vettem, mikor véletlenül megláttam a polcon. A néni az egyik karjával úgy ölelte magához, hogy könny futotta el a szemét.
- Maga megmentette az őzgerincet meg a zserbót... A kisunokám kedvence...

Megfogtam a biciklit, amíg beledugta a cukrokat a bevásárlószatyorba. Nem engedtem, hogy kifizesse. Gyorsan elbúcsúztam, és beültem a kocsiba. Szótlanul figyeltem, ahogy kibotorkált a parkolóból, a biciklije kormányára támaszkodva, és arra gondoltam, milyen régen ettem zserbót.